Jóska, tűlevelet hozott a posta, hehe.

Ma van karácsony első napja. És dolgozom. Nem szokatlan, mert hosszú évek óta így van ez. Gé úrral húzzuk az igát. Cserélgetéssel színesítjük otthonról hozott karácsonyi menünket, gondolatban koccintunk egy pohár finom vörösborral. Az apukáménál nincs is finomabb! És ezt nem azért írom ide, mert tudom, hogy elolvassa, hanem azért, mert tényleg így gondolom.
Így van ez anyukám kocsonyájával is. Az övé égen-földön a legfinomabb. És ezt azért írom ide, mert tudom, hogy elolvassa, és jelezni szertetném, bizony megyünk hozzájuk nemsoká! És azt tudom, apu borából még van, de a kocsonyában már nem vagyok biztos.
Önző volnék? Afféle, földi király személye? Nem. Asszem. Remélem. Csak előrelátó. Messzelátó. Távcső. Távszócső. Nagyvárosi főcső, de inkább akkor Színes Géza lennék, bár olyan Csutak típus vagyok valójában.
Mindegy.
 

Szóval, utalván a tegnapi bejegyzésre, ismét jól elkiabáltam. Nincs hó. Írtam.
És aztán lett. Nem baj, csak összejött a fehér karácsony. Az éj leple alatt Holle anyó jól megrázta.
 

Ami nem jó benne:

- Nem vagyok otthon, nem tudok hógolyózni, szánkózni kiccsaládommal
- Amikor jöttem el, Jé, a szomszédból, havat takarított. Ebben nem a takarítás volt az, aminek hiányát éreztem, hanem a vele járó, húdehidegvanigyunkegypálinkát fílingérzésé.
- Át kellene állítanom az agyam a csúszós úton való közlekedésre. Az, hogy egy Audit, BMW-t magam mögött tudok tartani, sőt, el is tudok húzni, nem azt jelenti, hogy kicsi autónk gyorsabb lett, hanem azt, hogy ők nem olyan hülyék mint én. (Vagy már túl vannak az első két farolós megcsúszásukon. Mert utána már én is óvatosabb voltam ám!)
 

Ami jó benne:

- Hogy volna olyan, mikor ülök egy ablak nélküli irodában, távol a családomtól, és azt sem látom, van-e még egyáltalán hó, vagy jól elolvadt, mire eme sorokat leírtam.
 

Tegnap este:

Királyság volt. Mindenki nagyon örült az ajándékoknak, fini volt a vacsi, és gyönyörű lett a fánk. Rácsodálkoztunk, hogy apró tűlevelűt vettünk, pedig nem is olyat szoktunk, hanem nagylevelűt. Az az én ragaszkodásom volt, mert gyerekkoromban mindig olyat vettünk otthon. Aztán láttam EDit arcán, most boldog, mert náluk meg mindig ilyen volt. És most, végre nálunk is...
 

Aztán reggel megnéztük a 2006-os és a 2007-es karácsonyi képeket. És néztünk nagy, kerekedő szemekkel: ott virítottak az aprótűlevelű fák mindkettőn. És egyikünk sem emlékezett rá. Olybá tűnt, valami fotosopos manó játszik velünk, és jót röhög, hogy megtréfált bennünket.
 

Kicsit most abbahagyom, aztán majd visszatérek. Dolgozom ugyanis. Vagy már említettem? hehe